Március utolsó napjára kipattant pár rügy és a szikrázó napsütésben méhecskék egész raja zsongta körül a lassan virágba boruló fácskát. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal!
Közben elgondolkodtam, hogy mennyi, de mennyi örömöt és szépséget nyújt ez a kis ágas-bogas, kesze-kusza sárgabarack fácska. Hogy miért kesze-kusza? Mert csak úgy vadon nőtt. Valaki, (talán régen eltávozott Anyám, vagy Apám, akik korábban itt éltek) valamikor elejtett (na nem eldobott, mert nagyon precíz Emberek voltak) egy barackmagot, amiből - a többi évelő növény között, szépen megbújva, rejtőzködve - egy csenevész kis fácska fejlődött ki. Amikor észrevettem, úgy 60 cm-es lehetett és én, - az "élni és élni hagyni" elvem alapján - meghagytam. Nem igazán törődtem vele, nem metszegettem, nem permeteztem, (mást sem szoktam) csak legfeljebb kikaróztam, amikor szükséges volt. A közelében lévő magasabb fa elnyomása és a mostoha körülmények között, küzdött a kis életéért. Igen, élni akart!!!
Azután az egyik évben megjelentek pompás, halványrózsaszín virágai és... már termést is hozott. Az én mostohán tartott kis fácskámon, hatalmas, nagyon finom ízű (fajtáját nem ismerem) barackok teremtek. De olyan sok, hogy szegénykémnek a gyenge ágacskái alig bírták és bizony közülük sok le is tört.
Mára talán 10 éves lehet. Felnyurgult, lombkoronája formátlan, ágai vékonykák, de a tavasz szépségét, boldogságát, reményét hozza el nekem minden évben ... és tavaj, 20 üveg baracklekvárt főztem ki a terméséből. :-)
Nézem, gyönyörködöm, fejet hajtok az élniakarása előtt és... szégyenkezem. Szégyenkezem, mert a törzséhez rögzített kis támasztékon kívül nem tettem egyebet érte, csak... hagytam küzdeni, hagytam élni.
Ő pedig csak ad és ad és ad és...
igen!
VálaszTörlés