2011. május 31., kedd

Hans egyik rózsája

Hans Gräber (keramik und kacheloffenbauer)  Németországban, München közelében, a hegyek között (egy általa felújított, 400 éves házban) élt és alkotott. Nem csak kerámiákat, hanem egy (mese) világot is varázsolt maga körül. Legelőjét racka-juhai legelték, fáin csirkék aludtak, a bokrok között gyöngytyúkok fészkeltek, maga ásta halastavában halak hancúroztak. - Na nem azért, hogy megegye őket, hanem, hogy "világot", egy kis magyar tanyasi világot teremtsen maga és családja számára. - 
Kertje szabálytalan, mintha a természet alkotta volna. Kizárólag eredeti, ősi fajtájú növényei, virágai voltak, amelyek közül leginkább a vadrózsái bűvöltek el. 


Persze semmi nem volt öncélú! Cukrot nem fogyasztottak, hanem csak mézet...  Mézet, amelyet az a pár, - szalmafonatú kasban élő - méhcsalád gyűjtött össze, amelyek folyamatos mézeléséhez tudatosan válogatta össze a növényeit, virágait. 

10 éve láttam-, öleltem meg Őt utoljára.
Hazaindulásomkor, pár vadrózsa tövet kaptam tőle ajándékba. Ezek közül 3 bokrosodót (szomszédaim nagy megrökönyödésére) az utcai előkertbe ültettem el.
- De ezekre majd máskor visszatérek. -
A futót pedig, a garázs melletti kerítéshez. Mára ez a csoda lett belőle!




Körülölelte a bejáratot, ráfutott a tetőre és... ez a második tavasz, amikor is ilyen méretekben, pár napra ugyan, de elkápráztat hatalmas virágzuhatagával.  Fajtáját nem tudom, csak azt, hogy egyáltalán nincs tüskéje és hogy... GYÖNYÖRŰ!
Ősszel meg kell majd metszenem, de nem aggódom, mert amilyen (ősi) vitalitás van benne, újra és újra el fog kápráztatni minket. (Már, ha lesz olyan követőm, aki ugyan úgy értékelni fogja, mint én.)
Addig pedig... csodálom, hallgatom a megszámlálhatatlan méh zsongását és... fotózom. :)



Hans Gräber, az anyai nagybátyám volt... nekem "csak" Jani bácsi.
A körülmények miatt ritkán találkoztunk, sajnos keveset beszélgettünk, de...  mégis-mégis úgy érzem, lelki társam volt. Szellemiségét a mai napig igyekszem megőrizni, továbbadni és... ebben segítenek a rózsái is. :) 

Nagyon-nagyon szerettem, szeretem!
- Élettörténetével még adós vagyok, de ígérem, hamarosan pótolom! - 

2011. május 28., szombat

Szomorú

Sebzett lelkem már nem tépázza nap, mint nap ez a látvány,


...mert három és fél év után elvitték az udvaromból.
Csak hűlt helye maradt!


Hűlt helye, fájó-, keserű-, egész életemre kiható- és tanulságos emléke.
Most jöhet a tereprendezés és... a remény, hogy nem csak a természet,
(melynek része vagyok én is)
hanem a lelkem is képes lesz még regenerálódni.

- Elnézést mindenkitől e kis szomorú kitérőért, de muszáj volt leírnom
(hiszen ez is én vagyok),
hogy...
(ha még maradt erőm és időm)
esélyem legyen sajgó sebeim gyógyulására. - 

Minden esetre már nem látom... 
a többi  meg majd...
kiderül.
Kiderül?

Isten óvjon meg mindenkit a felelőtlen, hazug, képmutató és álszent emberektől!

2011. május 26., csütörtök

Szimultán

Van az úgy, hogy dolgozom 1-2-3... (mikor melyikhez van kedvem) munkán, de valakitől kapok egy inspirációt, esetleg jön egy ihlet, egy ötlet, vagy motiváció és elő kell vennem a tűim, az áhított fonalat és... (nehogy elfelejtsem mit is akarok) "gőzerővel" belekezdek egy újabba. :)


- Igaza van Zitának, a lánykámnak, amikor azt mondja: "Anyu, te annyi mindent akarsz csinálni, hogy ahhoz kevés egy élet."  Hmmm, annyi baj legyen, majd legfeljebb visszajövök! :))) - 
Most kb. ennyi a folyamatban lévő "alkotás":


2 babatakaró, 5 kendő, Zitácskám pulóvere, egy horgolt-, "irattartós" táska (az utóbbit már csak bélelni kell) és...  az aktualitás híján félbemaradt téli pulcsikat, zoknikat, sapkákat és kesztyűket nem is mutatom. :)
Most azon leszek, hogy legalább ezt a 8-at mielőbb befejezzem, blokkoljam és... majd mutassam, hogy hozzákezdhessek a tervezett varrásokhoz, fonal-festésekhez, fonás-tanuláshoz. Jaaaa, ... hogy a megélhetést biztosító /?/ főállásom, a kertrendezést és a soros befőzéseket ne is említsem. :)
De, mindezek előtt legfontosabb a CSALÁDOM! Ha hívnak, ha szükségük van rám, akkor ŐK AZ ELSŐK!!!

2011. május 19., csütörtök

Pusztán...

(itt a pusztán) így tudtam fotózni a hétvégén készített, tripla mennyiségű rizskochot:


 

Hiába tervezem én, újra és újra, hogy - másokhoz megközelítőleg hasonlóan - megpróbálok szépen, ízlésesen megkomponált, tálalási fotót is készíteni,
valahogy sohasem marad rá idő. :)

2011. május 17., kedd

Rózsa, rózsa...

...labdarózsa levele...          - Na, de hol van??? -
Mármint az a legény, akit a kedvemre neveltek. :))) 






Erre a helyre, sok-sok évvel ezelőtt, még Anyukámék ültettek egy labdarózsa-tövet. Nőtt, növögetett, metszésekkel szép fává teljesedett, de egyszer csak elérte a vég. Törzse elkorhadt, kitört, de... gyökeréből új hajtások fakadtak. Én ezeknek a hajtásoknak az erősebbjeit meghagytam, össze- és kikötöztem. Meghálálva a gondoskodást, mára ilyen gyönyörűséges "menyasszony" lett belőle. :) 
Ugyan virágzáskor eltorlaszolja a hátsó kamrához vezető utat, de nem baj! Minden tavasszal csodálattal nézem és... szeretem! :))) 

2011. május 12., csütörtök

Ki érti ezt?

Eddig "Marcsimami"-ként jegyeztem a blogomat, de... most Mária jelenik meg. ???
Bár komolyan gondolkodom egy név változtatáson, de... ezt nem én tettem!!! 

Ki érti ezt?
Ki tehette???
Hogy lehetséges?

Persze szeretem a nevem és teljes mértékben azonosulok is vele, de...
Minden esetre, egyenlőre hagyom és... tovább morfondírozok a nevem meg változtatásán.

2011. május 10., kedd

Megijedt! :)



Már korábban (április elején) írtam arról, hogy nem éppen szabályos-, rendezett-, kordában tartott a kicsinyke kertem. Mert... hagyom élni az ott megtelepedő növényeket, mert... szeretem azt a gyönyörűséges szín kavalkádot, ami a burjánzásukból adódik. De nem csak a növényeimet szeretem, hanem az ide, ill. a környékbe költöző állatkákat, madarakat is. Mivel "megszelídítettem" őket, kötelességem gondoskodni is róluk.
Jó pár évvel ezelőtt egy kellemes őszi napon, (kökénygyűjtés ürügyén) barátaimmal kerékpártúráztunk a városunk - homokbuckás, gyönyörű és különleges növényekkel övezett - környékén. A fél szatyornyi kökényen (nagyon finom mézes, ágyaspálinka is készült belőle) kívül  egy hatalmas, pirosló galagonyacsokorral tértem haza. A csokrot - felkínálva madárkáimnak - felkötöttem a (volt) szőlőlugas megmaradt oszlopára.
Jött a tél, a pirosló magok "eltűntek", viszont tavasszal egy kis galagonya-sarj jelent meg a "lelegelt" csokor alatt. Én pedig, - arra gondolva, hogy egyszer majd milyen szépséges lesz virágba borulva és termése milyen finom eleség lesz a madárkáimnak  - hagytam növekedni. Eltelt 2-3-5-6 év és semmi!!! Csak nőtt, erősödött, fává cseperedett (közben oldalsó, szúrós ágait lemetszettem), de virágot, azt nem hozott! Az idei, kora tavaszi udvarrendezésnél úgy gondoltam, ennek a "haszontalanságnak" véget kell vetni!
Azután... - na jó, még egy évet várok címszóval - mégis megkegyelmeztem. Megkegyelmeztem és...  láss csodát, úgy megijedt, hogy...  


ilyen csodálatos virágkoronával hálálta meg a türelmemet. :)))



2011. május 9., hétfő

Michael Gräber, avagy...

...ÉLJEN A SZERELEM!
Tegnap /is/ Mihály napja volt és én  emlékeztem.

A szeretett (szerelmes) Misi, 1923-ban.

Michael Gräber, vagy ahogy itt mondják, Gréber Mihály a nagyapám volt. Én csak fényképeken láttam, mert... Őt is felemésztette, bekebelezte a II. világháború. Amit róla tudok, ill. tudni vélek, azt anyámtól, nagyanyámtól, vagy saját kutakodásaim által ismerem. 

A Gräber család a törökök kiűzése után, az 1700-as években, - pontosan még nem tudom, mert az anyakönyvi kivonatokat (eddig) csak 1802-ig találtam meg - német iparos és kereskedő telepesként, a Dunán lehajózva érkezett Bácskába, a mai Vajdaság területére. Édesapja Nikolaus Gräber,


Dédnagyapám, mint katona, 1914-ben.

vagyis Gréber Miklós, édesanyja Katherina Zundl (magyarul Katalin, akiről sajnos nem találtam fotót) volt. Mind két szorgalmas család igen jó módban élt és ... korábban csak német nemzetiségűekkel kötöttek házasságot. Dédnagyapám fazekasnak, kályhásnak taníttatta a két fiát, Franzit és Misit...

Ferenc és Mihály 1923-ban

...és mivel Katerina dédnagymamától elvált és ismét nősült, az új feleség 2 lányát szánta (praktikus okokból, a vagyon egybentartása végett) a fiainak. Ferenc ezt el is fogadta. Nagyapám viszont... meglátta a szegény, magyar, 11 gyermekes vasúti bakter, Gál Sándor és felesége, Kosaras Rozália szépséges Zsófia  (Sophia) nevű lányát és oly mélységes, határtalan szerelemre lobbant iránta, hogy felrúgott minden családi tradíciót, minden szülői, nemzetiségi elvárást és feleségül vette Gál - vagy néhol Gall néven említett - Zsófiát. E tettének (az akkori idők) egyértelmű következménye volt, hogy családja kitagadta!
A boldog, az életben és önmagukban bizakodó ifjú pár a vajdasági, főleg magyarok által lakott, - szép hagyományairól, csodálatos népviseletéről, gyönyörű táncairól és nem utolsó sorban búcsújáró Szent Kútjáról ismert -  Doroszlón telepedett le. Összefogással, (nagymamám taposta, gyúrta az agyagot,  nagyapám formázta, égette)  kétkezi munkájukkal egzisztenciát, megbecsülést, hírnevet teremtettek maguknak. 

- Nagyapám a környék máig emlegetett, neves fazekas és kályhásmestere volt. Tudását az akkori idők elvárásainak megfelelően, fél Európát bejárva (még Zsolnayéknál is dolgozott) szerezte. Néha elmegyek Doroszlóra a barátainkhoz és a faluban sétálva kérdezősködöm, hogy nincs-e valakinek olyan bontott cserépkályhája, vagy legalább kályhacsempéje, amit a nagyapám készített. Nem! Bontott, az senkinél sem akadt, csak újraépített, amit ma is boldogan használnak és büszkén mutogatnak. Egyik kályha a doroszlai, gyönyörűséges táj ház tisztaszobájában mindenki számára megtekinthető. 
Ha Doroszlón járok, engem ott mindenki csak a "Kályhás Mariska" lánya és a "Gréber Mihály" unokájaként ismer és... ez nagyon-nagyon jó érzés. :) -

Szerelmük gyümölcse két gyermek lett, János és Mária, aki az én Édesanyám lett.
- Mindannyian három nyelven beszéltek, magyarul, németül és szerbül. - A Papa sokat volt távol, mert "portékáit" el is kellett adni, kályhái melegét pedig, a más településeken élők is igényelték. A Mama e közben otthon vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, szőtt, font, varrt, kötött, horgolt, hímzett, állatokat tartott és gyönyörű kertet művelt.
Dédnagyapám a kitagadást követő 16 évig nem volt kíváncsi rájuk, de akkor egy nap, váratlanul beállított.
A gyönyörűen rendben tartott háztól, a csodálatos kerttől és az udvaron száradó hófehér ruhák látványától elakadt a szava. (Mesélte a nagymamám) Csak annyit tudott kérdezni, hogy: "No-no ezt ki csinálta?" Nagymama pedig szerényen csak azt válaszolta: "én".  "Ez igen, az ilyen asszonynak aranyba kell foglalni a kezét!" ...mondta az apósa. :)   - Lám-lám hová vezet az előítélet! -  
Az alábbi kép, kb. pont az időből való:

Az 1940-es évek elején készült, boldog családi fotón nagyapám, Mihály-, 
nagyanyám, Zsófia-, anyám, Mária- és nagybátyám János (Hans Gräber) látható.

A boldog, családi idillt, az elért eredményeket, kegyetlenül szétzúzta a háború. Hol azért kellett rettegni, mert a nagymama magyar, hol azért, mert a nagypapa német. Nagybátyám a háború vége felé, mint afféle forrófejű kamasz, katonának állt, az akkor már obsitosnak számító nagyapámat pedig, 1944-ben behívóparancs várta. Az egyedül, védtelenül maradt nők, 1944 októberében, hallva a környékbeli vérengzésekről és a közelgő front hatására egy akkor szerveződő, menekülő csoporthoz csatlakoztak. Nagymama, szélnek eresztette állatait - köztük az oly nagyon szeretett, németjuhász "Wolfi" kutyát is  - levágta a libáit, húsukat kisütötte és bödönben, zsírral leöntve eltárolta a hosszú útra. A megszabott mennyiségű poggyászba száraz babot, tésztát, lencsét, lisztet és némi, pénzzé tehető értéket csomagolt a pár családi fotó, ill. a személyes ruháik mellé. És... 16 éves, gyönyörű lányáért, a puszta életükért aggódva, a katonailag védett konvojjal, sokadmagával elindult a vérzivataros Európába, Németország irányába.
Nagyapám tartózkodási helyét nem ismerték, így üzenni sem tudtak, hogy elmenekülnek. Még Szerbia területén voltak, amikor az egyik kis településen rövid időre megállt a karaván. Wolfi kutya, minden zargatás ellenére kísérte Őket, de itt eltűnt. Gondolták anyámék, hogy talán feladta és visszamegy a falujukba, de nem! Egy kis idő múlva megjelent, nyomában egy katonával! Egy katonával, aki nem volt más, mint a nagyapám! A kutya megérezte, hogy ott van a közelben, megkereste és odahívta anyámékhoz. Így tudtak elbúcsúzni és... ekkor látták egymást utoljára.
Nagyapám, ismeretlen helyen és körülmények között, 1944, vagy 1945-ben halt meg. Arcára nem borul szemfedő, sírjára senki nem tesz virágot...   
Csak 42 éves volt!
Pusztán pár, megsárgult fotó emlékeztet Rá, de én mégis, mégis szeretem! Szeretem és mélységes tisztelettel gondolok Rá /is/.
Nagymamám, anyám, nagybátyám sorsa később, hogy hogyan is alakult ... az egy-egy másik történet.

Sajnos kevés az információm, csak kis mozaiklapocskákból áll össze a kép. - Mert... amíg éltek a szüleim, nagymamám, nem kérdeztem, Ők pedig, ritkán beszéltek a fájó múltról és... én nem figyeltem eléggé rájuk. Mea culpa, mea maxima culpa! -

És hogy miért írom le mind ezt???
Azért, hogy tudják az enyéim és tudják azok a szeretett rokonaim, unokatestvéreim (Hans Gräber, az én "Jani bácsi"-m gyermekei)  is, akik tőlem, tőlünk távol élnek.
- Drága nagybátyám gyermekei, Hanna, Loni és Vincze, ott a messze Németországban! Szeretném, hogy Ti is tudjátok, büszkék lehettek az őseitekre!  Büszkék lehettek, mert szeretetben, tisztességben, igaz hitben, emberségben éltek. -

Szóval... Éljen a szerelem!
Mert, ha Ő nem rúgja fel a családi tradíciókat és nem kezd egy nehézségekkel teli, teljesen új életet a szépséges Zsófival, akkor nem születhetett volna meg anyám, szeretett nagybátyám... én, a gyermekeim, unokáim és a minket követő, remélhetőleg nagyszámú és érdemleges utódai, utódaink.

JÁTÉK Csillánál!

Figyelem, figyelem!


Csilla játékot hirdet!!!!! :)

2011. május 3., kedd

Valahogy...

... nem ment nekem mostanában az írás, pedig annyi minden történt.
(Vagy talán pont azért?)
Óvodai Anyák Napja a nagycsoportos Déneskéméknél...




Kellemes, szeretetteljes húsvéti találkozások...



Renikém gimnáziumi ballagása...


- Amely eszembe juttatta, hogy 40 éve, 1971-ben én is ballagtam a gimnáziumból és... az nap délután volt az eljegyzésem a későbbi férjemmel, a gyermekeim Édesapjával, aki sajnos már nincs közöttünk.
Milyen boldogság lenne, ha Ő is megélhette volna ezt a napot! -

...egy ellesett pillanat, ahol az én "Kicsi Babám", Zitácskám örül az Ő Kincsének:


...a ballagást követő, hajnalig tartó - eszem-iszom, zenés, táncos - buli és mégis...
nehéz volt a lelkem! 
Kavarogtak bennem a régi húsvétok, az eltávozott szeretteim emlékei és...
nagyon hiányoztak Andrisék, akik talán most először, de nem tudtak haza jönni.
- Meg kellene végre tanulnom mindig csak előre nézni, de... olyan bizonytalan, oly kilátástalan számomra a holnap. - 

Találtam ma egy idézetet, amit úgy gondolom minden nap olvasnom kellene:
“Maradj a jelenben. Semmit sem tehetsz, hogy megváltoztasd a múltat, a jövő pedig soha nem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezed vagy reméled. Fájdalmad, félelmed és dühöd, sajnálkozásod és bűntudatod, irigységed és terveid és sóvárgásaid csak a múltban vagy a jövőben élnek.”
(Dan Millman – A békés harcos útja)