Valahogy...

... nem ment nekem mostanában az írás, pedig annyi minden történt.
(Vagy talán pont azért?)
Óvodai Anyák Napja a nagycsoportos Déneskéméknél...

Kellemes, szeretetteljes húsvéti találkozások...

Renikém gimnáziumi ballagása...

- Amely eszembe juttatta, hogy 40 éve, 1971-ben én is ballagtam a gimnáziumból és... az nap délután volt az eljegyzésem a későbbi férjemmel, a gyermekeim Édesapjával, aki sajnos már nincs közöttünk.

Milyen boldogság lenne, ha Ő is megélhette volna ezt a napot! -

...egy ellesett pillanat, ahol az én "Kicsi Babám", Zitácskám örül az Ő Kincsének:

...a ballagást követő, hajnalig tartó - eszem-iszom, zenés, táncos - buli és mégis...
nehéz volt a lelkem! 
Kavarogtak bennem a régi húsvétok, az eltávozott szeretteim emlékei és...
nagyon hiányoztak Andrisék, akik talán most először, de nem tudtak haza jönni.
- Meg kellene végre tanulnom mindig csak előre nézni, de... olyan bizonytalan, oly kilátástalan számomra a holnap. - 

Találtam ma egy idézetet, amit úgy gondolom minden nap olvasnom kellene:
“Maradj a jelenben. Semmit sem tehetsz, hogy megváltoztasd a múltat, a jövő pedig soha nem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezed vagy reméled. Fájdalmad, félelmed és dühöd, sajnálkozásod és bűntudatod, irigységed és terveid és sóvárgásaid csak a múltban vagy a jövőben élnek.”
(Dan Millman – A békés harcos útja)