A miséknek vége volt, a zarándoklati emberek többsége már elment, a kirakodók sátraikat bontották, megpihentek a zászlók, a Szentek, kiürült a kápolna, a Szent Kút körüli tér, a gyóntatószékek... és én mégis, mégis áhitattal néztem.
Ott élő barátaink mondták, hogy "Marcsikám már csak a szemetet fogod látni", de én nem azt láttam!
Nem azt láttam, hanem a helyet, ahol a nagyszüleim - Gréber Mihály (Michael Gräber) és Gál Zsófia, nagybátyám - Gréber János (Hans Gräber) - és a gyermek, majd kiskamasz Édesanyám - Gréber Mária (Doroszlón úgy hívták, hogy Kályhás Mariska) - szent áhitattal imádkozott a családért és a békéért, még a II. világháború idején...
...és láttam ismét a barátainkat, akik - minden nehézségük ellenére - mérhetetlen szeretettel fogadtak.
(Erről a barátságról majd egy későbbi időpontban írok, mert megérdemel egy külön fejezetet.)
És... még láttam, láthattam a múlt tanúját, abontásra ítélt falu széli csárdát.
A falu széli csárdát, amely oly sok mindent megélt, látott és hallott, de...
...minden emlékével halálra van ítélve.
Én meg csak áhitattal nézem, nézem, szemeimmel simogatom, mert... valamikor régen, munkából hazajövet be-be tért ide nagyapám, a környék neves fazekas és kályhásmestere, akit sajnos személyesen nem ismerhettem, mert felemészette a háború...
Ha néha-néha járom Doroszló utcáit, keresem az emlékeket és... nagyapám még meglévő - embereknek ma is melegséget adó - cserépkályháit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése