...ÉLJEN A SZERELEM!
Tegnap /is/ Mihály napja volt és én
Rá emlékeztem.
A szeretett (szerelmes) Misi, 1923-ban.
Michael Gräber, vagy ahogy itt mondják, Gréber Mihály a nagyapám volt. Én csak fényképeken láttam, mert... Őt is felemésztette, bekebelezte a II. világháború. Amit róla tudok, ill. tudni vélek, azt anyámtól, nagyanyámtól, vagy saját kutakodásaim által ismerem.
A Gräber család a törökök kiűzése után, az 1700-as években, - pontosan még nem tudom, mert az anyakönyvi kivonatokat (eddig) csak 1802-ig találtam meg - német iparos és kereskedő telepesként, a Dunán lehajózva érkezett Bácskába, a mai Vajdaság területére. Édesapja Nikolaus Gräber,
Dédnagyapám, mint katona, 1914-ben.
vagyis Gréber Miklós, édesanyja Katherina Zundl (magyarul Katalin, akiről sajnos nem találtam fotót) volt. Mind két szorgalmas család igen jó módban élt és ... korábban csak német nemzetiségűekkel kötöttek házasságot. Dédnagyapám fazekasnak, kályhásnak taníttatta a két fiát, Franzit és Misit...
Ferenc és Mihály 1923-ban
...és mivel Katerina dédnagymamától elvált és ismét nősült, az új feleség 2 lányát szánta (praktikus okokból, a vagyon egybentartása végett) a fiainak. Ferenc ezt el is fogadta. Nagyapám viszont... meglátta a szegény, magyar, 11 gyermekes vasúti bakter, Gál Sándor és felesége, Kosaras Rozália szépséges Zsófia (Sophia) nevű lányát és oly mélységes, határtalan szerelemre lobbant iránta, hogy felrúgott minden családi tradíciót, minden szülői, nemzetiségi elvárást és feleségül vette Gál - vagy néhol Gall néven említett - Zsófiát. E tettének (az akkori idők) egyértelmű következménye volt, hogy családja kitagadta!
A boldog, az életben és önmagukban bizakodó ifjú pár a vajdasági, főleg magyarok által lakott, - szép hagyományairól, csodálatos népviseletéről, gyönyörű táncairól és nem utolsó sorban búcsújáró Szent Kútjáról ismert - Doroszlón telepedett le. Összefogással, (nagymamám taposta, gyúrta az agyagot, nagyapám formázta, égette) kétkezi munkájukkal egzisztenciát, megbecsülést, hírnevet teremtettek maguknak.
- Nagyapám a környék máig emlegetett, neves fazekas és kályhásmestere volt. Tudását az akkori idők elvárásainak megfelelően, fél Európát bejárva (még Zsolnayéknál is dolgozott) szerezte. Néha elmegyek Doroszlóra a barátainkhoz és a faluban sétálva kérdezősködöm, hogy nincs-e valakinek olyan bontott cserépkályhája, vagy legalább kályhacsempéje, amit a nagyapám készített. Nem! Bontott, az senkinél sem akadt, csak újraépített, amit ma is boldogan használnak és büszkén mutogatnak. Egyik kályha a doroszlai, gyönyörűséges táj ház tisztaszobájában mindenki számára megtekinthető.
Ha Doroszlón járok, engem ott mindenki csak a "Kályhás Mariska" lánya és a "Gréber Mihály" unokájaként ismer és... ez nagyon-nagyon jó érzés. :) -
Szerelmük gyümölcse két gyermek lett, János és Mária, aki az én Édesanyám lett.
- Mindannyian három nyelven beszéltek, magyarul, németül és szerbül. - A Papa sokat volt távol, mert "portékáit" el is kellett adni, kályhái melegét pedig, a más településeken élők is igényelték. A Mama e közben otthon vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, szőtt, font, varrt, kötött, horgolt, hímzett, állatokat tartott és gyönyörű kertet művelt.
Dédnagyapám a kitagadást követő 16 évig nem volt kíváncsi rájuk, de akkor egy nap, váratlanul beállított.
A gyönyörűen rendben tartott háztól, a csodálatos kerttől és az udvaron száradó hófehér ruhák látványától elakadt a szava. (Mesélte a nagymamám) Csak annyit tudott kérdezni, hogy: "No-no ezt ki csinálta?" Nagymama pedig szerényen csak azt válaszolta: "én". "Ez igen, az ilyen asszonynak aranyba kell foglalni a kezét!" ...mondta az apósa. :) - Lám-lám hová vezet az előítélet! -
Az alábbi kép, kb. pont az időből való:
Az 1940-es évek elején készült, boldog családi fotón nagyapám, Mihály-,
nagyanyám, Zsófia-, anyám, Mária- és nagybátyám János (Hans Gräber) látható.
A boldog, családi idillt, az elért eredményeket, kegyetlenül szétzúzta a háború. Hol azért kellett rettegni, mert a nagymama magyar, hol azért, mert a nagypapa német. Nagybátyám a háború vége felé, mint afféle forrófejű kamasz, katonának állt, az akkor már obsitosnak számító nagyapámat pedig, 1944-ben behívóparancs várta. Az egyedül, védtelenül maradt nők, 1944 októberében, hallva a környékbeli vérengzésekről és a közelgő front hatására egy akkor szerveződő, menekülő csoporthoz csatlakoztak. Nagymama, szélnek eresztette állatait - köztük az oly nagyon szeretett, németjuhász "Wolfi" kutyát is - levágta a libáit, húsukat kisütötte és bödönben, zsírral leöntve eltárolta a hosszú útra. A megszabott mennyiségű poggyászba száraz babot, tésztát, lencsét, lisztet és némi, pénzzé tehető értéket csomagolt a pár családi fotó, ill. a személyes ruháik mellé. És... 16 éves, gyönyörű lányáért, a puszta életükért aggódva, a katonailag védett konvojjal, sokadmagával elindult a vérzivataros Európába, Németország irányába.
Nagyapám tartózkodási helyét nem ismerték, így üzenni sem tudtak, hogy elmenekülnek. Még Szerbia területén voltak, amikor az egyik kis településen rövid időre megállt a karaván. Wolfi kutya, minden zargatás ellenére kísérte Őket, de itt eltűnt. Gondolták anyámék, hogy talán feladta és visszamegy a falujukba, de nem! Egy kis idő múlva megjelent, nyomában egy katonával! Egy katonával, aki nem volt más, mint a nagyapám! A kutya megérezte, hogy ott van a közelben, megkereste és odahívta anyámékhoz. Így tudtak elbúcsúzni és... ekkor látták egymást utoljára.
Nagyapám, ismeretlen helyen és körülmények között, 1944, vagy 1945-ben halt meg. Arcára nem borul szemfedő, sírjára senki nem tesz virágot...
Csak 42 éves volt!
Pusztán pár, megsárgult fotó emlékeztet Rá, de én mégis, mégis szeretem! Szeretem és mélységes tisztelettel gondolok Rá /is/.
Nagymamám, anyám, nagybátyám sorsa később, hogy hogyan is alakult ... az egy-egy másik történet.
Sajnos kevés az információm, csak kis mozaiklapocskákból áll össze a kép. - Mert... amíg éltek a szüleim, nagymamám, nem kérdeztem, Ők pedig, ritkán beszéltek a fájó múltról és... én nem figyeltem eléggé rájuk. Mea culpa, mea maxima culpa! -
És hogy miért írom le mind ezt???
Azért, hogy tudják az enyéim és tudják azok a szeretett rokonaim, unokatestvéreim (Hans Gräber, az én "Jani bácsi"-m gyermekei) is, akik tőlem, tőlünk távol élnek.
- Drága nagybátyám gyermekei, Hanna, Loni és Vincze, ott a messze Németországban! Szeretném, hogy Ti is tudjátok, büszkék lehettek az őseitekre! Büszkék lehettek, mert szeretetben, tisztességben, igaz hitben, emberségben éltek. -
Szóval... Éljen a szerelem!
Mert, ha Ő nem rúgja fel a családi tradíciókat és nem kezd egy nehézségekkel teli, teljesen új életet a szépséges Zsófival, akkor nem születhetett volna meg anyám, szeretett nagybátyám... én, a gyermekeim, unokáim és a minket követő, remélhetőleg nagyszámú és érdemleges utódai, utódaink.
