Barátság-kendő

Sok évtizedes, generációkról, generációkra hagyományozódó barátság köt a Hajóson élő Veronika nénihez és lányához, Ágotához. - Az elmúlt, örömteli vasárnap ismét élvezhettem határtalan vendégszeretetüket. - 

Áginak készítettem az alábbi kendőt:

Vérehulló fecskefűvel sajátkezűleg festett, egyágú (vékony),

100%  gyapjúfonalból kötöttem ezt a 140 x 65 cm-es kendőt. 

Kötőtű: 4,5-ös, bambusz körkötőtű

Súlya: 52 gramm

A barátság története:

Verus néni és Anyám, mindketten doroszlói származásúk. A II. világháború vihara őket is elsodorta és kit itt, kit ott tett le. 

1953-ban egy esős májusi napon Anyám egy hosszú sorban a hentes előtt - velem, a pár hónapos babácskával - várakozott. Egyszer csak egy ismerősnek vélt arcot pillantott meg és felhagyva a sorbaállással, hozzászaladt: "Ugye Te vagy a Szabóék Veronikája?"

Persze, hogy Ő volt! :))) Öröm, ölelkezés, könnyek és az emlékek felelevenítése jellemezte akkor és később is a találkozásaikat. 

- Talán még a mai napig abból a végtelen, a szülőföld iránti imádatukból táplálkozik a mi (Ági, én és gyermekeim) Doroszló- és az ott élő emberek iránti szeretetünk. - 

Verus néni - mivel nekem akkor már választottak keresztszülőt - a később született öcsém, míg Anyu a pár évre rá született Ágota keresztszülője lett. Ezáltal is megpecsételve barátságukat, így lettek "komák"!  Rendszeresen összejártak és ilyenkor mi csak hallgattuk gyermekkori történeteiket Libásroziról, Szódásilusról és a többiekről..., a szeretett DOROSZLÓRÓL.

Anyu, lassan már 12 éve (szinte hihetetlen) nincs közöttünk... De itt van Verus néni, akinek ugyan már 8 évtized súlya nyomja a vállát, mégis - csodálatos memóriájának köszönhetően - ha velük vagyok, olyan, mintha Anyám is ott lenne közöttünk.  

Mivel én nem ismerhettem a keresztszülőmet, Veronka néni lett a fogadott Keresztanyám... Mivel Ágota hiányolja a kereszttestvérét, egymás fogadott Kereszttestvérei lettünk és... törekszünk arra, hogy ezt a szép barátságot - példaként az utánunk jövőknek - őrizzük tovább.

Ugye őrizzük tovább? :-)

Michael Gräber, avagy...

...ÉLJEN A SZERELEM!

Tegnap /is/ Mihály napja volt és én Rá emlékeztem.

A szeretett (szerelmes) Misi, 1923-ban.

Michael Gräber, vagy ahogy itt mondják, Gréber Mihály a nagyapám volt. Én csak fényképeken láttam, mert... Őt is felemésztette, bekebelezte a II. világháború. Amit róla tudok, ill. tudni vélek, azt anyámtól, nagyanyámtól, vagy saját kutakodásaim által ismerem. 

A Gräber család a törökök kiűzése után, az 1700-as években, - pontosan még nem tudom, mert az anyakönyvi kivonatokat (eddig) csak 1802-ig találtam meg - német iparos és kereskedő telepesként, a Dunán lehajózva érkezett Bácskába, a mai Vajdaság területére. Édesapja Nikolaus Gräber,

Dédnagyapám, mint katona, 1914-ben.

vagyis Gréber Miklós, édesanyja Katherina Zundl (magyarul Katalin, akiről sajnos nem találtam fotót) volt. Mind két szorgalmas család igen jó módban élt és ... korábban csak német nemzetiségűekkel kötöttek házasságot. Dédnagyapám fazekasnak, kályhásnak taníttatta a két fiát, Franzit és Misit...

Ferenc és Mihály 1923-ban

...és mivel Katerina dédnagymamától elvált és ismét nősült, az új feleség 2 lányát szánta (praktikus okokból, a vagyon egybentartása végett) a fiainak. Ferenc ezt el is fogadta. Nagyapám viszont... meglátta a szegény, magyar, 11 gyermekes vasúti bakter, Gál Sándor és felesége, Kosaras Rozália szépséges Zsófia  (Sophia) nevű lányát és oly mélységes, határtalan szerelemre lobbant iránta, hogy felrúgott minden családi tradíciót, minden szülői, nemzetiségi elvárást és feleségül vette Gál - vagy néhol Gall néven említett - Zsófiát. E tettének (az akkori idők) egyértelmű következménye volt, hogy családja kitagadta!

A boldog, az életben és önmagukban bizakodó ifjú pár a vajdasági, főleg magyarok által lakott, - szép hagyományairól, csodálatos népviseletéről, gyönyörű táncairól és nem utolsó sorban búcsújáró Szent Kútjáról ismert -  Doroszlón telepedett le. Összefogással, (nagymamám taposta, gyúrta az agyagot,  nagyapám formázta, égette)  kétkezi munkájukkal egzisztenciát, megbecsülést, hírnevet teremtettek maguknak. 

- Nagyapám a környék máig emlegetett, neves fazekas és kályhásmestere volt. Tudását az akkori idők elvárásainak megfelelően, fél Európát bejárva (még Zsolnayéknál is dolgozott) szerezte. Néha elmegyek Doroszlóra a barátainkhoz és a faluban sétálva kérdezősködöm, hogy nincs-e valakinek olyan bontott cserépkályhája, vagy legalább kályhacsempéje, amit a nagyapám készített. Nem! Bontott, az senkinél sem akadt, csak újraépített, amit ma is boldogan használnak és büszkén mutogatnak. Egyik kályha a doroszlai, gyönyörűséges táj ház tisztaszobájában mindenki számára megtekinthető. 

Ha Doroszlón járok, engem ott mindenki csak a "Kályhás Mariska" lánya és a "Gréber Mihály" unokájaként ismer és... ez nagyon-nagyon jó érzés. :) -

Szerelmük gyümölcse két gyermek lett, János és Mária, aki az én Édesanyám lett.
- Mindannyian három nyelven beszéltek, magyarul, németül és szerbül. - A Papa sokat volt távol, mert "portékáit" el is kellett adni, kályhái melegét pedig, a más településeken élők is igényelték. A Mama e közben otthon vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, szőtt, font, varrt, kötött, horgolt, hímzett, állatokat tartott és gyönyörű kertet művelt.

Dédnagyapám a kitagadást követő 16 évig nem volt kíváncsi rájuk, de akkor egy nap, váratlanul beállított.

A gyönyörűen rendben tartott háztól, a csodálatos kerttől és az udvaron száradó hófehér ruhák látványától elakadt a szava. (Mesélte a nagymamám) Csak annyit tudott kérdezni, hogy: "No-no ezt ki csinálta?" Nagymama pedig szerényen csak azt válaszolta: "én".  "Ez igen, az ilyen asszonynak aranyba kell foglalni a kezét!" ...mondta az apósa. :)   - Lám-lám hová vezet az előítélet! -  

Az alábbi kép, kb. pont az időből való:

Az 1940-es évek elején készült, boldog családi fotón nagyapám, Mihály-, 

nagyanyám, Zsófia-, anyám, Mária- és nagybátyám János (Hans Gräber) látható.

A boldog, családi idillt, az elért eredményeket, kegyetlenül szétzúzta a háború. Hol azért kellett rettegni, mert a nagymama magyar, hol azért, mert a nagypapa német. Nagybátyám a háború vége felé, mint afféle forrófejű kamasz, katonának állt, az akkor már obsitosnak számító nagyapámat pedig, 1944-ben behívóparancs várta. Az egyedül, védtelenül maradt nők, 1944 októberében, hallva a környékbeli vérengzésekről és a közelgő front hatására egy akkor szerveződő, menekülő csoporthoz csatlakoztak. Nagymama, szélnek eresztette állatait - köztük az oly nagyon szeretett, németjuhász "Wolfi" kutyát is  - levágta a libáit, húsukat kisütötte és bödönben, zsírral leöntve eltárolta a hosszú útra. A megszabott mennyiségű poggyászba száraz babot, tésztát, lencsét, lisztet és némi, pénzzé tehető értéket csomagolt a pár családi fotó, ill. a személyes ruháik mellé. És... 16 éves, gyönyörű lányáért, a puszta életükért aggódva, a katonailag védett konvojjal, sokadmagával elindult a vérzivataros Európába, Németország irányába.
Nagyapám tartózkodási helyét nem ismerték, így üzenni sem tudtak, hogy elmenekülnek. Még Szerbia területén voltak, amikor az egyik kis településen rövid időre megállt a karaván. Wolfi kutya, minden zargatás ellenére kísérte Őket, de itt eltűnt. Gondolták anyámék, hogy talán feladta és visszamegy a falujukba, de nem! Egy kis idő múlva megjelent, nyomában egy katonával! Egy katonával, aki nem volt más, mint a nagyapám! A kutya megérezte, hogy ott van a közelben, megkereste és odahívta anyámékhoz. Így tudtak elbúcsúzni és... ekkor látták egymást utoljára.
Nagyapám, ismeretlen helyen és körülmények között, 1944, vagy 1945-ben halt meg. Arcára nem borul szemfedő, sírjára senki nem tesz virágot...   
Csak 42 éves volt!
Pusztán pár, megsárgult fotó emlékeztet Rá, de én mégis, mégis szeretem! Szeretem és mélységes tisztelettel gondolok Rá /is/.
Nagymamám, anyám, nagybátyám sorsa később, hogy hogyan is alakult ... az egy-egy másik történet.

Sajnos kevés az információm, csak kis mozaiklapocskákból áll össze a kép. - Mert... amíg éltek a szüleim, nagymamám, nem kérdeztem, Ők pedig, ritkán beszéltek a fájó múltról és... én nem figyeltem eléggé rájuk. Mea culpa, mea maxima culpa! -

És hogy miért írom le mind ezt???

Azért, hogy tudják az enyéim és tudják azok a szeretett rokonaim, unokatestvéreim (Hans Gräber, az én "Jani bácsi"-m gyermekei)  is, akik tőlem, tőlünk távol élnek.
- Drága nagybátyám gyermekei, Hanna, Loni és Vincze, ott a messze Németországban! Szeretném, hogy Ti is tudjátok, büszkék lehettek az őseitekre!  Büszkék lehettek, mert szeretetben, tisztességben, igaz hitben, emberségben éltek. -

Szóval... Éljen a szerelem!
Mert, ha Ő nem rúgja fel a családi tradíciókat és nem kezd egy nehézségekkel teli, teljesen új életet a szépséges Zsófival, akkor nem születhetett volna meg anyám, szeretett nagybátyám... én, a gyermekeim, unokáim és a minket követő, remélhetőleg nagyszámú és érdemleges utódai, utódaink.

Doroszlói BEFLI

...vagy ahogy OTT mondják: Doroszlai BEFLI. 

Ígéret szép szó, ha... 

Tegnap ígértem, ma teljesítem és... közreadom családunk egyik legkedvesebb, legsikeresebb receptjét. 

Bár mostanában, más blogokon olvastam hasonlót, én ezt a receptet pár éve a vajdasági Doroszlón lévő kedves barátainknál tanultam, Editkétől. 

Ez az a sütemény, amellyel bárhol és bárkinél sikert arathatsz! :-)

Akkor lássuk a "medvét"!  :-)))

Hozzávalók:

Tésztához:

80 dkg finom liszt

1 dl étolaj

5 dl tej  (összesen)

2 teáskanál cukor

5 dkg élesztő

1 - 2 teáskanál só

Krémhez:

25 dkg margarin

3 tojás sárgája

0,5 teáskanál só

10 – 15 dkg reszelt sajt (lehet füstölt is, de el is maradhat)

Tetejére:

Tojásfehérje, köménymag, vagy szezámmag, esetleg durva őrlésű só kerülhet.

Elkészítése:

Kevés langyos, cukros tejben (az 5 dl-ből veszem el) felfuttatom az élesztőt és jól összegyúrom a tészta hozzávalóit. (Ne legyen kemény a tészta!)

Pihentetés nélkül kb. 2-3 mm vastagságú téglalappá nyújtom. (Ha kicsi a helyünk, lehet kétfelé is venni a tésztát.)

A krémhez valókat jól kikeverem és a kinyújtott tésztára kenem.

A ”művet” felhengerlem, éles késsel háromszögeket vágok belőle és zsírpapírral bélelt tepsire teszem, majd 30 percig pihentetem.

Közben a sütőt 180 fokra előmelegítem.

(Pihentetés csak az első adagnál szükséges, hiszen amíg az első sül, a 2. kel.)

Kelesztés után a tepsin lévő BEFLIK tetejét megkenem a kissé felvert tojásfehérjével és ízlés szerint megszórom köménymaggal, vagy szezám-maggal, esetleg durva őrlésű sóval.

180 fokon szép pirosra sütöm.  (Kb. 20-25 perc)

- Ez az adag 2 nagy tepsire elegendő, de mivel pillanatok alatt elfogy, én dupla mennyiséget szoktam belőle sütni. - 

Kellemes sütögetést, nagy sikereket és... jó étvágyat kívánok! 

       

A búcsú utóképei

Szeretnék pár, - nekem kedves - képet közzétenni, de... lehet, hogy technikai hiányosságaim megakadályoznak ebben?

Csak itthon vettem észre az otthagyot botot:

Sikerült! :-)))

Megkésve... Kisboldogasszony-napi Szentkúti Búcsú Doroszlón 2010. szeptember 8-án

Megkésve írom, mert... eddig nem volt lelkierőm és megkésve, mert bizony rosszul tudtam az időpontot és csak a búcsú végére értem oda.
A miséknek vége volt, a zarándoklati emberek többsége már elment, a kirakodók sátraikat bontották, megpihentek a zászlók, a Szentek, kiürült a kápolna, a Szent Kút körüli tér, a gyóntatószékek... és én mégis, mégis áhitattal néztem.
Ott élő barátaink mondták, hogy "Marcsikám már csak a szemetet fogod látni", de én nem azt láttam!
Nem azt láttam, hanem a helyet, ahol a nagyszüleim - Gréber Mihály (Michael Gräber) és Gál Zsófia, nagybátyám - Gréber János (Hans Gräber) - és a gyermek, majd kiskamasz Édesanyám - Gréber Mária (Doroszlón úgy hívták, hogy Kályhás Mariska) -  szent áhitattal imádkozott a családért és a békéért, még a II. világháború idején...
...és láttam ismét a barátainkat, akik - minden nehézségük ellenére - mérhetetlen szeretettel fogadtak.
(Erről a barátságról majd egy későbbi időpontban írok, mert megérdemel egy külön fejezetet.)
És... még láttam, láthattam a múlt tanúját, abontásra ítélt falu széli csárdát.
A falu széli csárdát, amely oly sok mindent megélt, látott és hallott, de...
...minden emlékével halálra van ítélve. 

- Lehet, hogy ezek az utolsó képek róla. -
Én meg csak áhitattal nézem, nézem, szemeimmel simogatom, mert... valamikor régen, munkából hazajövet be-be tért ide nagyapám, a környék neves fazekas és kályhásmestere, akit sajnos személyesen nem ismerhettem, mert felemészette a háború...
Ha néha-néha járom Doroszló utcáit, keresem az emlékeket és... nagyapám még meglévő - embereknek ma is melegséget adó - cserépkályháit.

Kötődés

Erős a kötődésem a Vajdasághoz.
Doroszlón született Édesanyám és ott volt neves fazekas és kályhásmester a nagyapám, Gréber Mihály.
Bár a nagypapa még a háborúban meghalt, de az ott és a környékben élő emberek a mai napig melegednek gyönyörű cserépkályhái mellett.
Édesanyám is meghalt sajnos, de - rokoni szálak híján - az Ő barátaival, azok gyermekeivel, unokáival tartom, gyermekeimmel tartjuk a kapcsolatot, őrízzük a határokon is átnyúlú barátságot.
Doroszlón, szeptember 8-án lesz a "Szentkúti" búcsú, amin még sosem voltam és most...  reménykedem, hogy sikerül elmennem.