Az ihletet adó, emlékeket idéző málna

Már nagyon régóta nem írtam bejegyzést, pontosan két hónapja...
- Hogy miért, miért nem, arról talán a következő írásaimban említést teszek, de most csak annyit, hogy egyszerűen nem volt kedvem, nem volt hangulatom. -
Viszont, e tálkányi málna szedésekor ihletet kaptam, illetve előtolultak a régi emlékek és ezek kapcsán az érzelmek, a gondolatok... Muszáj lett írnom! 

 

Anyai nagymamám egy "felszabdalt" polgárház egyik kis, huszon-pár négyzetméteres lakáskájában élt. - Nyaranként, ha óvónői szabadságom ideje alatt butikoknak varrtam és mentem elszámolni, oda, Hozzá vittem a gyermekeimet "megőrzésre". - 

Nagymamám kicsiny, szoba és előszoba (vagy nevezhetjük egyben főző fülkének is) lakása kiegészült egy "tenyérnyi" kertecskével is. Gréberdédi - ahogy gyermekeim nevezték - ezen a kis földdarabon, megtermelte az egész nyári zöldségszükségletét. De nem csak a zöldségeket, hanem virágokat a hősi halottak (a háborúban eltűnt nagyapám emlékére) emlékművéhez és... málnát a gyerekeknek!

Ilyen időtájt, 1-1 pohárka, frissen szedett, illatozó málnával várt minket!!!

Ezekből a málnatövekből Anyám is ültetett párat a kerítse mellé és amikor már Dédikénk nem élt, Ő várt minket a születése napja (június 06.) körül érni kezdő málnaszemekkel. 

Anyám is elment... én pedig, (nehogy idegeneké legyen a szép emlékeket idéző otthon) visszaköltöztem a szülői házba és... "birtokba vettem" a kertet. 

Ez a birtokba vétel azt jelentette, hogy alig szabályoztam, (hiszen nem is nagyon értettem hozzá) hagytam a növényeket nőni, terjeszkedni, amíg szinte őserdőre nem hasonlított.

Azért persze, ennek is megvolt a szépsége... Gyönyörködtem a színekben, a természet megannyi csodájában! :) Nem akartam uralkodni rajta!!!

- Másoknak azért erről, nem ez volt a véleménye... Kivétel egy építészmérnök, aki meglátva a növény- és szín orgiát, azt mondta, hogy "ennek a kertnek lelke van, amit meg kell őrizni"! ...Megjegyzem, én is így éreztem és érzem a mai napig! :-) - 

De vissza a málnához!!!

A málna, megunva a kerítés melletti szűk helyet, lassan átbújt a járda alatt és elkezdett terjeszkedni a kert - számára sokkal kedvezőbb - tágasabb részében. ...Én meg csak hagytam! Persze csak egy darabig, mert látva, hogy szinte egyed uralkodóvá válik, hozzáfogtam ritkítani, elosztogatni.

Na jó, azért maradt pár tő! :-)))

Azon kívül, hogy eszegetjük, általában kis dobozokban lefagyasztom és a szűkös téli napokban, családom egyik kedvenc, tejszínes-maszkarpónés-gyümölcsös tortájában idézik a nyár illatát, ízeit. :-)

Szóval, málnaszedés közben, ennél a kis málnatőnél jött az ihlet, itt szálltak meg a kedves emlékek:  

Bár ez a málna nem nagyszemű, nem nemesített, de a régi ízekre,

a régen elment szeretteimre emlékeztet...

Ilyet nem lehet máshol venni, ilyet nem lehet máshol szedni!!!  

...És jöttek elő az emlékek, az érzések, a gondolatok.

Gondolatok, a folytonosságról! 

Vajon majd, ha én is elmegyek közületek,

lesz, aki gondját viseli?

Lesz, aki nem csak az irtani való, füvesítés előtti akadályt látja benne?

Lesz, aki még emlékezik?

Lesz, aki örülni fog neki és féltő gondossággal, szeretettel nevelgeti?

Lesz, aki az ízét megérezve rám, ránk gondol???

Bizony, ezek a málnatövek, generációkat kötnek össze! 

- ...Mert megadatik, mert nem zilálta,

nem tüntette el - mint szegény őseimét -

a háborúk vihara. -  

Barátság-kendő

Sok évtizedes, generációkról, generációkra hagyományozódó barátság köt a Hajóson élő Veronika nénihez és lányához, Ágotához. - Az elmúlt, örömteli vasárnap ismét élvezhettem határtalan vendégszeretetüket. - 

Áginak készítettem az alábbi kendőt:

Vérehulló fecskefűvel sajátkezűleg festett, egyágú (vékony),

100%  gyapjúfonalból kötöttem ezt a 140 x 65 cm-es kendőt. 

Kötőtű: 4,5-ös, bambusz körkötőtű

Súlya: 52 gramm

A barátság története:

Verus néni és Anyám, mindketten doroszlói származásúk. A II. világháború vihara őket is elsodorta és kit itt, kit ott tett le. 

1953-ban egy esős májusi napon Anyám egy hosszú sorban a hentes előtt - velem, a pár hónapos babácskával - várakozott. Egyszer csak egy ismerősnek vélt arcot pillantott meg és felhagyva a sorbaállással, hozzászaladt: "Ugye Te vagy a Szabóék Veronikája?"

Persze, hogy Ő volt! :))) Öröm, ölelkezés, könnyek és az emlékek felelevenítése jellemezte akkor és később is a találkozásaikat. 

- Talán még a mai napig abból a végtelen, a szülőföld iránti imádatukból táplálkozik a mi (Ági, én és gyermekeim) Doroszló- és az ott élő emberek iránti szeretetünk. - 

Verus néni - mivel nekem akkor már választottak keresztszülőt - a később született öcsém, míg Anyu a pár évre rá született Ágota keresztszülője lett. Ezáltal is megpecsételve barátságukat, így lettek "komák"!  Rendszeresen összejártak és ilyenkor mi csak hallgattuk gyermekkori történeteiket Libásroziról, Szódásilusról és a többiekről..., a szeretett DOROSZLÓRÓL.

Anyu, lassan már 12 éve (szinte hihetetlen) nincs közöttünk... De itt van Verus néni, akinek ugyan már 8 évtized súlya nyomja a vállát, mégis - csodálatos memóriájának köszönhetően - ha velük vagyok, olyan, mintha Anyám is ott lenne közöttünk.  

Mivel én nem ismerhettem a keresztszülőmet, Veronka néni lett a fogadott Keresztanyám... Mivel Ágota hiányolja a kereszttestvérét, egymás fogadott Kereszttestvérei lettünk és... törekszünk arra, hogy ezt a szép barátságot - példaként az utánunk jövőknek - őrizzük tovább.

Ugye őrizzük tovább? :-)

Vadrózsák, avagy Hans többi rózsája

Előzőleg már írtam a nagybátyámtól kapott egyik, csodálatos vadrózsámról.

Ottlétemkor nem csak a természetes - nem ember által uralt - kert látványa és az ahhoz társuló szellemiség ragadott magával, hanem azon belül a kerítésként, térelhatárolóként telepített számtalan vadrózsa is. Mint kiderült, ott kultusza van az ősi növényfajtáknak, így a vadrózsáknak is. Hatalmas, vastag, csak vadrózsákat tartalmazó katalógusokat láttam. Beléjük szerettem! :)

Hazajőve, az ajándék vadrózsatöveket a járda és az úttest közötti előkertbe telepítettem...

De most... jöjjön a többi rózsa! :)

A képeken látható rózsa neve: "A múmia rózsája". Egyiptomból származó, 4000 éve ismert vadrózsa. Bizonyára nem véletlen az elnevezése, mert ilyen kivételesen finom, bódító illatot más rózsáknál nem tapasztaltam.  - Jó lenne tudni, hogy ezt a csodálatos illatot miként lehetne tartósítani??? - Hatalmas életerő lakozik benne, mert oly mértékben terjeszkedik, hogy ezen a tavaszon már komoly gyérítésre kényszerültem. Szára telis-teli van apró, de nagyon szúrós tüskével. Május végén a legszebb (ha el nem veri gyenge szirmait az eső), mert olyan, mint egy hatalmas virágcsokor. Egyébként az új hajtásai csúcsán, egész nyáron található 1-2 virág. Bogyója gömb alakú, hatalmas, a hagyományos vadrózsáénak kb. két-háromszorosa. Ha elnyílnak a virágok, akkor a piros bogyók díszítik a bokrot.
- Meg kellene próbálni, hogy milyen lenne a lekvárja?! -

- Ha virágzásakor felém jársz és elhaladsz a házam előtt,

állj meg egy percre a rózsabokornál és szagold meg e csodálatos,
4000 éves illatot! -



Még két másik fajtát ültettem, amelyek a maguk nemében szintén gyönyörűek. Szirmuk szimpla és nagyméretű... nevüket sajnos nem ismerem, de... látványuk szintén lenyűgöző. :)

E gyönyörű, rózsaszín bimbókról gyermekkori emlékem idéződik fel, amikor is bebocsátást nyerve a házinéniék hatalmas kertjébe, rácsodálkoztam a terület közepén lévő, nyíló vadrózsabokorra, annak fehér-rózsaszínes bimbóira, virágaira. Ezek a rózsák azokat az édes, örökre bevésődött élményeket, érzéseket is idézik, amelyek a kisgyermek koromhoz kötődnek... amelyekből a mai napig merítkezek...

- A Bundzsák István utca 10 szám alatt laktunk egy államosított, polgárház jellegű ház, szoba-konyhájában. A házhoz nagy udvar és hatalmas kert is tartozott, de (bár nagyon kedves emberekkel osztoztunk a házon) a mi terünk ott nagyon korlátozott volt. Környezetünkben csodálatos polgár- és míves paraszt házak álltak, de... csak álltak! A 70-es években eluralkodott városunk vezetőin a "szoc.reál" stílus és... lebontatták e házakat. Eltüntetve ezáltal a múlt értékeit, emlékeit, hangulatát. Helyükre hatalmas, szívonaltalan panel épületek kerültek. 
De...  egy megmaradt, a "mi" házunk, az én szülőházam! :))) 

A közelmúltban egy módosabb, értelmiségi család megvásárolta és felújítatta. Nagy gyönyörűség, boldogság a szívemnek, hiszen kisgyermekkorom minden szép emléke ahhoz a házhoz, az akkor ott élt emberekhez kötődik. (Most is, hogy írok róla, csak úgy tolulnak az emlékek... talán egyiket, másikat le kellene írni, hiszen ott alakult ki az a látásmódom, amellyel mindenben igyekszem felfedezni a szépet, az igaz értékeket.) Ha arra járok, szemeimmel simogatom és... arra gondolok, hogy... be kellene kopogni, bebocsájtást kérni és egy kicsit belül is körbenézni. Vajon találnék-e még 1-2 szegletet, ami a gyermekkoromra emlékezet? - 

Jaj, eltértem a tárgytól! :) 

Akkor befejezésként jöjjön egy kollázs...

...és egy idézet, amely most az emlékeim, gondolataim, érzéseim által a felszínre tört:

„– Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. – Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. – Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. – Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. –”

/Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg/

Michael Gräber, avagy...

...ÉLJEN A SZERELEM!

Tegnap /is/ Mihály napja volt és én Rá emlékeztem.

A szeretett (szerelmes) Misi, 1923-ban.

Michael Gräber, vagy ahogy itt mondják, Gréber Mihály a nagyapám volt. Én csak fényképeken láttam, mert... Őt is felemésztette, bekebelezte a II. világháború. Amit róla tudok, ill. tudni vélek, azt anyámtól, nagyanyámtól, vagy saját kutakodásaim által ismerem. 

A Gräber család a törökök kiűzése után, az 1700-as években, - pontosan még nem tudom, mert az anyakönyvi kivonatokat (eddig) csak 1802-ig találtam meg - német iparos és kereskedő telepesként, a Dunán lehajózva érkezett Bácskába, a mai Vajdaság területére. Édesapja Nikolaus Gräber,

Dédnagyapám, mint katona, 1914-ben.

vagyis Gréber Miklós, édesanyja Katherina Zundl (magyarul Katalin, akiről sajnos nem találtam fotót) volt. Mind két szorgalmas család igen jó módban élt és ... korábban csak német nemzetiségűekkel kötöttek házasságot. Dédnagyapám fazekasnak, kályhásnak taníttatta a két fiát, Franzit és Misit...

Ferenc és Mihály 1923-ban

...és mivel Katerina dédnagymamától elvált és ismét nősült, az új feleség 2 lányát szánta (praktikus okokból, a vagyon egybentartása végett) a fiainak. Ferenc ezt el is fogadta. Nagyapám viszont... meglátta a szegény, magyar, 11 gyermekes vasúti bakter, Gál Sándor és felesége, Kosaras Rozália szépséges Zsófia  (Sophia) nevű lányát és oly mélységes, határtalan szerelemre lobbant iránta, hogy felrúgott minden családi tradíciót, minden szülői, nemzetiségi elvárást és feleségül vette Gál - vagy néhol Gall néven említett - Zsófiát. E tettének (az akkori idők) egyértelmű következménye volt, hogy családja kitagadta!

A boldog, az életben és önmagukban bizakodó ifjú pár a vajdasági, főleg magyarok által lakott, - szép hagyományairól, csodálatos népviseletéről, gyönyörű táncairól és nem utolsó sorban búcsújáró Szent Kútjáról ismert -  Doroszlón telepedett le. Összefogással, (nagymamám taposta, gyúrta az agyagot,  nagyapám formázta, égette)  kétkezi munkájukkal egzisztenciát, megbecsülést, hírnevet teremtettek maguknak. 

- Nagyapám a környék máig emlegetett, neves fazekas és kályhásmestere volt. Tudását az akkori idők elvárásainak megfelelően, fél Európát bejárva (még Zsolnayéknál is dolgozott) szerezte. Néha elmegyek Doroszlóra a barátainkhoz és a faluban sétálva kérdezősködöm, hogy nincs-e valakinek olyan bontott cserépkályhája, vagy legalább kályhacsempéje, amit a nagyapám készített. Nem! Bontott, az senkinél sem akadt, csak újraépített, amit ma is boldogan használnak és büszkén mutogatnak. Egyik kályha a doroszlai, gyönyörűséges táj ház tisztaszobájában mindenki számára megtekinthető. 

Ha Doroszlón járok, engem ott mindenki csak a "Kályhás Mariska" lánya és a "Gréber Mihály" unokájaként ismer és... ez nagyon-nagyon jó érzés. :) -

Szerelmük gyümölcse két gyermek lett, János és Mária, aki az én Édesanyám lett.
- Mindannyian három nyelven beszéltek, magyarul, németül és szerbül. - A Papa sokat volt távol, mert "portékáit" el is kellett adni, kályhái melegét pedig, a más településeken élők is igényelték. A Mama e közben otthon vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, szőtt, font, varrt, kötött, horgolt, hímzett, állatokat tartott és gyönyörű kertet művelt.

Dédnagyapám a kitagadást követő 16 évig nem volt kíváncsi rájuk, de akkor egy nap, váratlanul beállított.

A gyönyörűen rendben tartott háztól, a csodálatos kerttől és az udvaron száradó hófehér ruhák látványától elakadt a szava. (Mesélte a nagymamám) Csak annyit tudott kérdezni, hogy: "No-no ezt ki csinálta?" Nagymama pedig szerényen csak azt válaszolta: "én".  "Ez igen, az ilyen asszonynak aranyba kell foglalni a kezét!" ...mondta az apósa. :)   - Lám-lám hová vezet az előítélet! -  

Az alábbi kép, kb. pont az időből való:

Az 1940-es évek elején készült, boldog családi fotón nagyapám, Mihály-, 

nagyanyám, Zsófia-, anyám, Mária- és nagybátyám János (Hans Gräber) látható.

A boldog, családi idillt, az elért eredményeket, kegyetlenül szétzúzta a háború. Hol azért kellett rettegni, mert a nagymama magyar, hol azért, mert a nagypapa német. Nagybátyám a háború vége felé, mint afféle forrófejű kamasz, katonának állt, az akkor már obsitosnak számító nagyapámat pedig, 1944-ben behívóparancs várta. Az egyedül, védtelenül maradt nők, 1944 októberében, hallva a környékbeli vérengzésekről és a közelgő front hatására egy akkor szerveződő, menekülő csoporthoz csatlakoztak. Nagymama, szélnek eresztette állatait - köztük az oly nagyon szeretett, németjuhász "Wolfi" kutyát is  - levágta a libáit, húsukat kisütötte és bödönben, zsírral leöntve eltárolta a hosszú útra. A megszabott mennyiségű poggyászba száraz babot, tésztát, lencsét, lisztet és némi, pénzzé tehető értéket csomagolt a pár családi fotó, ill. a személyes ruháik mellé. És... 16 éves, gyönyörű lányáért, a puszta életükért aggódva, a katonailag védett konvojjal, sokadmagával elindult a vérzivataros Európába, Németország irányába.
Nagyapám tartózkodási helyét nem ismerték, így üzenni sem tudtak, hogy elmenekülnek. Még Szerbia területén voltak, amikor az egyik kis településen rövid időre megállt a karaván. Wolfi kutya, minden zargatás ellenére kísérte Őket, de itt eltűnt. Gondolták anyámék, hogy talán feladta és visszamegy a falujukba, de nem! Egy kis idő múlva megjelent, nyomában egy katonával! Egy katonával, aki nem volt más, mint a nagyapám! A kutya megérezte, hogy ott van a közelben, megkereste és odahívta anyámékhoz. Így tudtak elbúcsúzni és... ekkor látták egymást utoljára.
Nagyapám, ismeretlen helyen és körülmények között, 1944, vagy 1945-ben halt meg. Arcára nem borul szemfedő, sírjára senki nem tesz virágot...   
Csak 42 éves volt!
Pusztán pár, megsárgult fotó emlékeztet Rá, de én mégis, mégis szeretem! Szeretem és mélységes tisztelettel gondolok Rá /is/.
Nagymamám, anyám, nagybátyám sorsa később, hogy hogyan is alakult ... az egy-egy másik történet.

Sajnos kevés az információm, csak kis mozaiklapocskákból áll össze a kép. - Mert... amíg éltek a szüleim, nagymamám, nem kérdeztem, Ők pedig, ritkán beszéltek a fájó múltról és... én nem figyeltem eléggé rájuk. Mea culpa, mea maxima culpa! -

És hogy miért írom le mind ezt???

Azért, hogy tudják az enyéim és tudják azok a szeretett rokonaim, unokatestvéreim (Hans Gräber, az én "Jani bácsi"-m gyermekei)  is, akik tőlem, tőlünk távol élnek.
- Drága nagybátyám gyermekei, Hanna, Loni és Vincze, ott a messze Németországban! Szeretném, hogy Ti is tudjátok, büszkék lehettek az őseitekre!  Büszkék lehettek, mert szeretetben, tisztességben, igaz hitben, emberségben éltek. -

Szóval... Éljen a szerelem!
Mert, ha Ő nem rúgja fel a családi tradíciókat és nem kezd egy nehézségekkel teli, teljesen új életet a szépséges Zsófival, akkor nem születhetett volna meg anyám, szeretett nagybátyám... én, a gyermekeim, unokáim és a minket követő, remélhetőleg nagyszámú és érdemleges utódai, utódaink.

Ma 60 éve!

Igen, ma 60 éve,
1950. augusztus 19-én kötött örök házasságot Gräber Mária (az akkor még hontalan, doroszlói menekült, varrólány) és (az 5 év orosz hadifogságból éppen csak hazakerült, akkor még péksegéd) Fodor Sándor, az én Drága Szüleim.
Már több, mint egy évtizede nincsenek köztünk, de emlékük örökre bennünk él.
Emberi nagyságuk, helytállásuk, sírig tartó szerelmük példaértékű mindannyiónknak.

Már nagyon régóta tervezgetem egy blog elindítását, de csak tépelődtem, kifogásokat, megoldásokat kerestem, pedig annyi, de annyi lenne a mondani valóm.
Úgy döntöttem, hogy emlékükre, ez a nevezetes nap, ez az évforduló lesz a blogindítás napja.

Szeretnék írni gondolatokról, érzésekről, emlékekről, emberekről és az alkotás öröméről.
Igen, ma elindul valami...