Ilyenkor (ha tehetem) fényképezőgépet ragadok és csak fotózom, fotózom, fotózom... a már oly sokszor látott, de szívemnek mégis kedves (sőt, egyre kedvesebb) környezetem.
Az udvaromra kilépve kattintgatok és - szinte gyermeki csodálattal - fotózom az elém táruló látványt:
a kicsinyke udvarom,
- A borostyán ágai közé fázós verebek fészkelték be magukat. Onnan járnak rá a kert több pontján elhelyezett madáretetőkre. Figyelmes szemlélő észreveheti, amint éppen elrebben, elreppen egy közülük. -
a szomszédaim gyönyörűséges fáját...
és ezt a csodálatosan kék eget, belefoglalva a tuja csúcsa felé közelítő, - a kemény mínuszok ellenére - már barkáit bontogató fácskám ágait.
A hidegtől gémberedő ujjaimmal nem törődve csak kattintgattam, amikor egy egyre erősödő, szokatlan hangra lettem figyelmes. Kerestem a hang forrását és egyszer csak megpillantottam egy kis vadlibacsapatot,
amelyet - kissé lemaradva - egy sokkal hatalmasabb raj követett.
Hangos gágogással vonultak Dél-Keletről, napnyugta irányába.
Én pedig csak álltam ott - Isten kék ege alatt - lelkemben békével, szívem telve szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése